Ha ma egy “normális” nap lenne

Ha ma egy “normális” nap lenne, akkor reggel kokárdát tűztünk volna, és izgatottan készültünk volna az iskolában a március 15-i megemlékezésre.

Ehelyett türelmetlenséget látok magam körül, indulatokat, félelmet, tehetetlenséget, olykor dühöt.

És persze látok, türelmet, törődést, egymásra figyelést, rengeteg szeretetet, ami a legváratlanabb módon, helyzetekben és irányból érkezik.

Gyerekeket látok, akiknek a szülei kórházba kerülnek, gyerekeket, akik elvesztik a biztonságukat.
Nagyszülőket, szülőket, testvéreket, barátokat, fiakat és lányokat, akik a kórházakban küzdenek az életükért. És családtagokat, akiknek most az aggódás jut.

A kimerültségtől és a tehetetlenségtől könnyes szemeket látok, és telefon végén elcsukló hangokat hallok. Néha az én szemem is könnyes és az én hangom is elcsuklik.

De az ember rájön, hogy mosolyogni kell, hinni és menni előre, mert csak így lehet átvészelni ezt. Megtenni mindent, ami az én feladatom, és amit én tehetek ebben a helyzetben. Mosolyt és nyugalmat adni azoknak, akik körülöttem vannak, odafigyelést és törődést azoknak, akik körülvesznek. Akár fizikailag, akár virtuálisan.
Támogatást adni annak, akinek a férje, a felesége, a szülei, a gyermekei, a családtagjai, a rokonai, a legjobb barátai küzdenek a betegséggel. Támogatást adni azoknak, akik egyszerűen csak elbizonytalanodnak ebben a helyzetben vagy csak megerősítésre van szükségük.

Reggel kitűztem a kokárdát, és felvettem a maszkomat. És azzal az elhatározással indultam útnak, hogy ma is megteszem, ami tőlem telik, és talán annál egy kicsivel többet is.
Mintha ma egy “normális” nap lenne.