Táncolva élni az életet

Mindig csodálattal nézek a táncosokra.

Amikor belekezd az ember, örömét leli benne. Ha jól csinálja, a szenvedélyévé válik.

Minden alkalom, amikor táncolhat, örömet okoz neki. Aztán egyre több munkát kell belefektetnie azért, hogy továbbléphessen. És az, amit a külvilág lát, csak a felszín. A felszín alatt pedig ott van a hétköznapok valósága. 

Mire egy produkció színpadra kerülhet, és a nézők számára a siker és az öröm látszik, addigra ezernyi dolog és érzés van benne. A mozdulatok kigyakorlása során hányszor fordul elő, hogy hatalmasat esünk, jobb esetben csak megütjük magunkat, ha kevésbé vagyunk szerencsések, össze is törjük. De a cél ott van előttünk, így felállunk, és ha fáj is, ha sebeket is kaptunk, tovább gyakoroljuk. És akárhányszor esünk el, annyiszor állunk fel, és gyakoroljuk tovább. 

Néha sírunk a fáradtságtól, a kimerültségtől, a fájdalomtól. De a könnyek mögött is látjuk a célt, amiért érdemes. A könnyeket letöröljük, és gyakorolunk tovább. 

A táncnak vannak szóló, páros és csoportos részei is. Van amikor egyedül táncolunk, van hogy párban, két ember mozdulatainak kell összehangolódnia, és van amikor egy egész csoportnak kell megtanulni együtt mozognia. Szerintem egyik sem könnyebb a másiknál. Mindegyiknek megvan a maga nehézsége és a szépsége is. A végső produkcióban pedig mindegyik egyformán fontos rész.

És amikor a végeredményt látjuk, nem jutnak eszünkbe a könnyek, a sebek, a törések. 

Azt kívánom, hogy tanuljuk meg táncolva élni az életet. És hogy mi a mi “táncunk”, az rajtunk múlik.

Találjuk meg azt, amiért úgy érezzük, megéri. Ha azzal jár, hogy sebeket kapunk, hogy összetörjük magunkat, akkor is tudjuk, hogy megéri. Ha bizonyos pillanatokban nem látunk a könnyektől, akkor is tudjuk, hogy megéri. Ha a magányos részt gyakoroljuk, és nincs senki, aki velünk táncolna, akkor is tudjuk, hogy megéri.

Valahogy így!

Találja meg mindenki a saját táncát!

És amikor a másik lép a színpadra, bátorítsuk és tapsoljuk meg!
Mert mindenki megérdemli!