Az elmúlt évek, hónapok, hetek nyomát számos sebhely és seb őrzi rajtam. Vannak láthatóak, és persze láthatatlanok is a lelkemben.
A testi sebeket bekötjük, beragasztjuk, a lelkieket mosoly mögé rejtjük. Takarjuk, így védjük a külvilág szennyeződéseitől. És persze nem is nagyon akarjuk láttatni őket, mert így könnyebb. Nincs kérdés, nem kell magyarázkodni.
Az elmúlt hónapokban újra és újra megtapasztalom, hogy semmi nem múlik el nyom nélkül. Van, ami a külvilág számára gyorsabban, míg más lassabban válik láthatatlanná. Van, amit könnyebb eltakarni, van, amit nehezebb. Van, amit pedig szinte lehetetlen, mert olyan helyen van.
Egy jóbarát azt mondta az egyik ilyen sebre, hogy azt hitte, művészi tetoválás.
És igaza van! A művész pedig az élet.
Azt hiszem, meg kellene tanulnom büszkének lenni mindegyikre. Hiszen mindegyik mögött egy-egy harc húzódik.
Harc, amin túl vagyok, amit megharcoltam. Harc, ami az életet jelenti.
Soknak a helyén örökre ott marad majd a nyom, amit már talán idővel csak én fogok észrevenni. De hálás vagyok érte, mert akárhányszor ránézek majd, eszembe juttatja, hogy milyen szép az élet, és milyen nemesek ezek a küzdelmek!
És eszembe juttatja majd, hogy semmi nem természetes, hanem minden ajándék, és az élet minden napja egy csoda!
Kommentek