Fél éve ebben a kertben pihenek meg, amikor “erre járok”. Fél éve ez a kert a békét, a nyugalmat jelenti nekem. Igazán megszerettem. Bár már november van, minden alkalommal megkapom azt a csodát, hogy a padon ülve gyönyörködhetek benne.
Fél év az életünknek csak egy kicsi része, mégis ennyi idő alatt rengeteg minden történhet.
Ebben a fél évben (meg)tanultam(?) élni.
(Meg)tanultam, mi fontos, és mi az, ami nem.
Megtanultam, hogyan érdemes élni, mit kell elengedni.
Megtanultam, higy az elengedés talán a legnehezebben tanulható dolog. Ragaszkodunk ahhoz, amink van, ettől viszont görcsössé válunk és az életünket bekebelezi a félelem.
De ha képesek vagyunk az elegendésre, könnyűvé és szabaddá válunk. És valahogy ugyanazok a dolgok sokkal könnyebben mennek, mint korábban.
Már mindenben csak a szépet keresem, és a többi el is felejtődik.
Már nincs kedvenc évszak, mert mindegyik a maga szépségéért csodálatos. Szép a napsütés, szép a felhő és az eső is.
Megtanultam, hogy az életben bármit elvehetnek tőlünk, de ami bennünk van és amit odaadtunk, azt már nem veheti el tőlünk senki és semmi.
Megtanultam, hogy hátranézni nem érdemes, hiszen az emlék, ami fontos volt, bennünk van. Előre nézni felesleges, hiszen a holnapot senki sem ígérte meg nekünk. Azt a pillanatot kell nézni, amiben vagyunk, különben elszalasztjuk, és megismételni egyetlen pillanatot sem lehet.
Ha pedig nehéz, már csak felfelé nézek!
“Miért keresnék távoli csodákat? Hiszen, hogy élek, maga is csoda” (Várnai Zseni)