“A váróterem tömve, emberek tucatja várja a következő infúziós kemoterápia dózisát. Sok kétségbeesett arc, magány, kiszolgáltatottság és borzalmasan sok várakozási idő, mely idegtépő. Ridegség mindenhol, az emberek közönnyel ülnek és várnak. Kivéve 2 idős nénit, akik mosolyogva beszélgetnek, már-már szinte kacorásznak.
A helyzet abszurdnak tűnik, az emberek csak rosszallóan tekintgetnek oda.
Mi lehet ennyire boldogsággal teli, mikor ők is csak a következő etapra várnak?
Kiszűrődik néhány mondat a beszélgetésből:
– Emlékszel Marika, hogy milyen jó érzés volt gyereknek a réten szaladgálni és csak a virágokat vizslatni egész álló nap?
– Emlékszem Erzsike.
– Emlékszel az illatokra, a napsütésre, a bogarak hangos rezgésére, zümmögésére?
– Bizony, hogy emlékszem!
– Látod! Tudom, hogy a kezelés végére én bizony ki fogok menni újra arra a helyre, mert tudom, hogy az út végén ott lesz a szivárvány, ahogy a nyári záporok után voltak a réten.
– Erzsikém, szavamat adom. Tudom, hogy a terápia csak egy állapot és muszáj leszek végig csinálni, mert különben hogy foglak megint lehagyni futásban, mint annak idején?
Úgy gondolom a döntés mindig a mi kezünkben van. Én döntöm el, hogy az állapot, amiben vagyok átok, vagy egy áldás, új lehetőségekkel, aminek nem biztos, hogy “happy end” lesz a vége, de mindent megtehetek azért, hogy a küzdelem legutolsó percéig szeretet és boldogság vezérelje minden léptemet és a körülöttem lévőket.
“Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”
/Joz/”